Szilágyi László és Szilágyi Zoé kiállítása a Bartók 32 Galériában.
(részlet)
…..Szilágyi Zoé művészetére is hatottak az újvadak, a naiv művészet szürreális képi világa, de foglalkoztatja őt a tömegkultúra és a giccs újraértelmezése (ld. a szörnnyé varázsolt édeskés kerti törpék duóját). Vonzódik a misztikumhoz, a woodoohoz, az ősi kultúrákhoz. Többnyire kisebb, intim, aprólékos képeket készít nem hagyományos technikákkal (filccel, körömlakkal), gyakoriak nála a kollázsok, mail artok s különösen az objektek. Művei gyakran narratívak: technikájukban, stílusukban, történetmesélő jellegükben rokonságot mutatnak a képregényekkel. E képregények állandó témája a saját és környezete élete. Önéletrajzi ihletésű képregényeket a magyar kortárs művészetben Szépfalvi Ágnes és Nemes Csaba készítenek közösen, de míg náluk folyamatosan bomlik ki a történet, addig Zoénál egy-egy képbe van sűrítve. Művein a kutyák egyenrangú szereplők az emberekkel, akikről portrékat is készít.
A sok attitudbeli hasonlóság mellett az életnek más-más szegmensét ragadják meg. László az elkapott pillanatokat, a részleteket, Zoé a helyzeteket és a történeteket. László a hagyományosabb technika és médium, a festészet kereteit feszíti szét, Zoé kísérletezobb, évai kíváncsisággal fedezi fel az újabb és újabb technikák kínálta lehetőségeket, melyek valójában már a művészet járt ösvényei, de a nagyközönség és a galériás rendszer még mindig jobban szeret a klasszikus média keretein belül maradni.
Apropó, keretek! Ha felidézzük a keret szó néhány használati módját! Pl. az előbb a klasszikus média kereteirol volt szó, de a nem fér bele a költségvetési keretbe, vagy a valami nem illik egy sorozat kereti közé jellegű szófordulatok által is nyilvánvaló, hogy a keret minden szövegkörnyezetben valami be-, illetve lezárót, szabványt, limitet, azaz korlátot jelent. Keret, ami elválasztja a művet a nem műtől, ami ugyan irányítja a figyelmet, de ezzel határokat, korlátokat is szab, megreguláz. Így viszont az is érthető, hogy Szilágyi László képeinek miért is nincs kerete, ami a falra akasztott műalkotások hagyományos kelléke. Műveinek expresszív, örvénylő energiája szétfeszítené, levetné magáról a holmi míves kis fadarabokkal körbezárt ráma által létesített korlátokat. Ez az elementáris energia a színeiben visszafogott fekete-fehér képeibol is sugárzik. Valószínu, hogy egy csinos kis keretben is elevenek volnának ezek az alkotások, de a keret mindenképp konszolidálná, megzabolázná ezt a művekbol áradó elsöpro ereju elemi vadságot. A szabadság enyhe mámorában tobzódó képei köszönik, de nem kérnek a keret által szabott határokból.
Zoénál másképp merül fel a keret problémája. Az ő művein gyakran látható, de a ráma nála sem közrefogja, bekeretezi a művet, mivel annak szerves része, a látvány láthatóan ki is mászik a képből (ld. Önkéntes rabság), vagy a keret mint egy színdarabbéli mellékszereplők helyszíne. Ezáltal gyakorlatilag a képei is dobozokká, objektekké válnak. Alkotásai jó részénél viszont fel sem merül a keret problémája, mivel a kabát, a táska mint hordozómédium végképp kilép a hagyományos művészet kereteiből. Nála a művek nemcsak a kép kereteit lépik túl, hanem az életét is, mivel vonzódik a misztikumhoz, s intenzíven foglalkoztatja a halálon túli élet is (Álom, Alkonyzóna).
Így A művészet keretei cím egyszerre jelenti a művészeti hagyományok metaforikus kereteinek átlépését és a képkeret szó szerinti problematikáját e kétszemélyes szubkultúrában.
Bordács Andrea, művészettörténész
(Szilágyi László és Szilágyi Zoé kiállítása a Bartók 32 Galériában.)
(Élet és Irodalom, XLVI. évfolyam, 4. szám, 2002. január 25. Szerző: Bordács Andrea-részlet a cikkből.)
———————————————————————————————————————————————–
GÉCZI JÁNOS: ZOÉ-ról ha már egyszer itt van (Szilágyi Zoltán Éva)
Rendkívül indulatos, élénk gesztusú, agressziókkal kitömött mindaz, amely Szilágyi Zoltán Éva sajátja. S az elején kimondva: ezzel az inkább grafikai, mint festői világgal teljesen azonos a szerző és az élete. Nincs semmi, ami a mű, az életrajz és az alkotó hármasában külön jelentést adhatna. Ha a régi korok képzőművészeti munkáit megnézik – bár az ma szokatlannak tűnhet, mert az elmúlt fél évszázadban mifelénk efféle tevékenységeknek nem volt nagy és nyilvános gyakorlatuk –mind géniuszoknál, mind a mestereknél alapvető az összhang, s az alkotás előfeltétele. Mindez egyébként kortársi jelenség: az új prózaírók, filmesek és zenészek is kihasználják ennek az újkonzervativizmus a belső lehetőségeit.
Mondjuk úgy, Szilágyi Zoltán Éva előbb kitalálta azt, hogy ő művész, majd pedig, hogy milyen művész, s végül ezt a művészt meg is csinálta. Ezzel pedig máris a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji, a művész- és művészetkonstruáló, határozottan nemzetközi porondon tevékenykedő alkotók közé állt be.
Persze ez a (félig) új művészeti állapot, az eddigiekhez képest ismeretlen, a művészekre visszasugárzó ellentmondásokat is felvet. Az ide tartozók művészi attitűdje – egyik oldalról –tagadja a galeristák művészi image-csináló mindenhatóságát, ők kerülik a sztártermelő, pénzes világot, sőt gyakran a galériákat és múzeumokat is (ezzel mintegy lehetőséget sem adnak maguknak, hogy majd egyszer kilábaljanak például a nyomorból), másrészt pedig éppen a galériások világában forgolódókra jellemzően olyan képi megvalósításokkal, jelekkel, illetve látványvilággal foglalkoznak, amely nemzeti kultúrák fölötti, a lokálist mellékesnek tekinti. ZOÉ világa sem oldja fel ezt a kortárs művészeti ellentmondást, s talán nem is fog erre rákényszerülni, mert alkatának, életmódjának és képvilágának a személyes, a magán felel meg.
Állandó motívumai, szituációi – ha már szavakba kényszerítem őket –se sajátjai: de amint a papírján vannak, a bőrkabáton vagy az oldaltáskáján, akkor egyéniek és érdekesek lesznek. Toposzai látszólag a punkhoz, a házfalfestészethez, az alagútmázolókhoz kapcsolják őt, a margón élők differenciáltan harsányságát idézve mintha azok közösségébe sorolnák. Csakhogy ebbe ZOÉ nem belesodortatott, hanem öntudatos pimaszsággal maga választotta ezt. Mert ebben az élethelyzetben és éppen így véli föltalálni a világ – a világa – lényegét. Ez pedig nagy különbség: itt is a szándéka vezeti a felismerését, és nem pedig fordítva!
Mintha sértő lenne egy képzőművészre: amit csinál, az gondolati, és nagyon közel férkőzik ahhoz, ami filozofikus is. Csudásan tud egyensúlyozni a pikírt, a brutális, a pofátlan, az ordenáré és az éterien tiszta, s néha az esztétizáló, a harmonikus között. Tudja meg, ha nemegyszer hátat fordít is neki, hogyan kell műalkotni, úgy hogy annak része maradjon a pillanatnyi érzés, látvány, s a lehetőség.
ZOÉ a képein helyzeteket szimulál. Mi lenne akkor, ha őt szeretnék, mi lenne, ha nemes pofájú nagymacskák néznének reánk sárga szemükkel, mi lenne, ha ragadozók vicsorognának be az ablakán, ha megütnék őt, és ha megütne valakit? S milyen a szekrénye, a szegénysége, a száműzöttsége és kitagadottsága? Szóval, ZOÉ minden képen előidéz egy helyzetet, amelyet aztán aprólékosan kibont, bebútoroz, majd pedig maga is belakja, hogy aztán hamarosan átlépjen egy újabb képbe, és ott már az előzőekben megteremtett – plakátszínes – múltját berakja a háttérbe: környezetnek. Hűséges is, persze a maga módján, de leginkább hűtlen.
Aztán egyszer csak a szex, a bizarr és az animális kerül előtérbe. Összegömbölyödik, és teljesnek kezdi mondani magát a képvilág: a világszimulálásból modellezés, a kísérlet legteljesebbje lett – azt pedig már tudjuk, a képzőművészeti kísérlet, bizony maga a valóság.
ZOÉ szenvedő művész. És érzelmesen szenvedés természetrajzához halovány teátrális, a dekoratív megrendezettség is hozzátartozik. Egyelőre ez a grafikusművészünk világának a tehertétele – hiszen nála a káosz, a rendetlenség, az infernális is szép, s nyugalmat és biztonságot képes teremteni.
És ez lehet az a pont, ahonnan további felfedezőútjaira indulhat, amire biztatjuk és amelyektől nagyon féltjük. Ami nála művészetté alakulhat, az a nyomor, a kivetettség, a csupasz és agresszív biologikum, az üvöltés. Egyébként pedig ZOÉ-nál látható függetlenül attól, hogy önarckép, szexuális felvilágosító könyv, képregény, állatportré vagy tárgyrajz –, az csendélet. Ízlelgessük sokáig ezt a szót.
(Géczi János)
—————————————————————————————————————————————————
Művészeti Lexikon:
http://www.tankonyvtar.hu/konyvek/kortars-magyar-muveszeti/kortars-magyar-muveszeti-081028-4332
0 Válaszokr to “rólam irták”